Mi dolga a költőnek?

Irodalomról, s azon belül a költészetről sokan írnak és mondanak okosságokat, bár ezek java része végső soron butaság. - Magam is birkóztam verstani könyvekkel, no meg az unalommal. - Bizony azt tapasztaltam, hogy egy olyan szabály kapcsán, amely két rövid bekezdésben leírható volt, két oldalon át sorolták a kivételeket és a rendhagyó alkalmazás lehetőségeit, a teljesség igénye nélkül. - S én újra és újra feltettem a kérdést: mi értelme annak a szabálynak, amely nem alkalmazható.

Tanult barátaim gyakran említik, hogy számos művészeti ágban van magas szintű képzés, tehát a költészet is oktatható szakmai alapon, akár felsőfokon is. - Ilyenkor szerencsétlenül illik éreznem magam, hiszen nincs sem diplomám, sem más költészeti szakmunkás képesítésem, s bizonyára nem is lesz már. - Egyszerűen nincs ilyen ambícióm.

Nem szeretnék igazságtalanul véleményt alkotni a szakma iránt. - Valójában hasznos minden verstan, ha azt arra használjuk, amire való. - Nos, a véleménykülönbség itt van közöttünk. Tévedésnek tartom azt a felfogást, hogy a verstan célja az, hogy megtanulhassuk, hogyan kell verset írni. - Ez téves célkitűzés. - A verstan sokkal hasznosabb arra, hogy a verseket mélyebben, alaposabban megértsük. - Így tehát a verstant nem a költők tudományának tekintem, hanem az elemzők és kritikusok eszközének. - Nem gondolom, hogy a költő számára hasztalan a verstan ismerete, de ez az ismeret senkit sem tesz költővé.

Számos művészeti ággal összevethetjük a helyzetet. - Ne veszítsük azonban szem elől azt a tényt, hogy a költészet a legeszköztelenebb művészet, amely létezik. Nincs anyag, mint a képzőművészetekben, nincs közvetlen kommunikációs aktus, mint az előadóművészetekben, nem tárgyiasul sem az alkotás eszköze, sem az alkotás eredménye. - Igaz, a papír, vagy a számítógép, valamint a könyv, vagy a weben megtalálható felület tekinthető materiális eszköznek, de a költészet nem kapcsolódik ezekhez olyan szinten, mint a festészet a vászonhoz és a festékhez. - Egy festmény egyetlen példányban létezik, amelyet a művész saját maga hozott létre, s amelyet a művészet befogadójának látnia kell ahhoz, hogy a művészi közlés megvalósulhasson. - Az előadóművész a testét, hangját, - személyiségét és annak fizikai megjelenését használja arra, hogy kommunikáljon. - S bár az előadás megörökíthető, a legátütőbb hatása mégis az adott pillanatban jelenlévő közönségre nézve van. A zenész hangszert használ, s a zeneszerző kénytelen feltételezni azokat a lehetőségeket és korlátokat, amelyeket ezek az instrumentumok hordoznak. - A költészet mindezekhez képest anyagtalan, légies, megragadhatatlan. - Mind e mellett a zene mögött egzakt matematika húzódik meg, a festészet mögött a színeket leíró egzakt hullámtan. - Az emberi test használata pedig mindazokat a fizikai, fiziológiai és kultúrantropológiai tudást alkalmazza - akár öntudatlanul, amelyet ezek a tudományágak képesek feltárni. Sőt!

Így, ha azt mondjuk, hogy a szobrásznak célszerű ismernie az egyes anyagok megmunkálásának technikáit, - a festőnek a színekre és a festészeti technikákra vonatkozó ismereteket, a zenésznek a zene szabályszerűségeit és a hangszer használatának technikáit, - akkor helyénvaló dolgot állítunk. - Az is helyénvaló, ha e művészetek történelmi előzményeit ismerik, hiszen bizonyos gesztusok, szimbólumok konvencionálissá váltak, közismert jelentést hordoznak, mint egy világnyelv szavai. Ezek alapos ismerete segíti a hatékony kommunikációt. - Végtére is a művész elmond valamit. tehát az a vágya, hogy megértsék őt az alkotáson keresztül. - A tudás tehát fontos. Ugyanakkor, felvetődik az a kérdés, hogy mi szerepe van a tehetségnek.

Nem állítok újdonságot, ha azt mondom, voltak, vannak és lesznek kiemelkedő zenészek, akik még kottát sem tudnak olvasni, egyszerűen csak zenélnek, - s azt fantasztikusan teszik. - S vannak képzett zenészek, akik felküzdik magukat a középszerűségig. - S ez gyakorlatilag minden művészetben megfigyelhető. - A közönség pedig nem arra kíváncsi, hogy milyen képzettséget szerzett a zenész, hanem arra, hogy milyen élményt jelent a játékát hallgatni.

A költészetben még markánsabb a különbség, hiszen a toll és a papír kölcsönhatásának tanulmányozása, vagy a számítógépes billentyűzet tulajdonságainak ismerete haszontalan ismeret. - S ki merem jelenteni, az alapos irodalomtörténeti ismeret hasznos ugyan, de nem szükséges feltétele a kiemelkedő életműnek. S végső soron az is keveset tesz hozzá az emlékezetes vers megszületéséhez, ha valaki a rímek fajtáit, az ismert és szakkönyvekben leírt ritmikai formákat, szimbólum-rendszereket, nyelvi leleményeket alaposan megtanulja. - Egyszerűen, amíg a zene matematikai szabályokat követ, addig a nyelv bizonytalan, szabálytalan, relatív alakzatokból építkezik.

Mivel a nyelv alapvető tényezője, a jelentés konvencionális és relatív, - s mindezen túl változékony is, a szabályok már akkor elavultak, amikor sikerül megfogalmazni őket. - S amíg egy zenész képes egy dallam mellé ritmust, vagy másik szólamot kreálni a szabályok alapján, addig ilyen párhuzamosság a beszédre nem alkalmazható.

Mert hát a költészet félúton lebeg az írásos és a szóbeli kommunikáció között. - Nem azért elsősorban, mert a verseket szokás elmondani, hanem sokkal inkább azért, mert a versek többsége belső monológ, amelynek az írásbeliség csupán a közreadhatóság érdekében alkalmazott rögzítési módja. - Azonban, ez a beszédszerűség a legtöbb versen átsüt. - A jó verset halljuk, - akár úgy, mint ahogy ünnepélyes keretek között bátran, vagy emelkedetten, netán megindultan elmondja valaki a hallgatóknak, - akár halk beszédként, amelyen önmagunkhoz beszélünk. A vers tehát belső beszéd, amely hangzik akkor is, ha olvassuk. - Legalábbis, a jó vers így működik.

A költő dolga tehát nem az, hogy verslábakat készítsen. - A költő dolga az, hogy tanítson. Ugyanis a költészet, - mint más művészetek is az emberi lét alapvető kérdéseire keresi a választ. - S úgy keres egyre teljesebb és igazabb válaszokat, hogy közben a megfelelő kérdéseket is igyekszik megtalálni. - Ezért a versek egyszerű dolgokat fogalmaznak meg, - de ezek csak akkor egyszerűek valóban, ha megfelelő a kérdés, amelyet feltesznek, illetve amelyet megválaszolnak. - Azonban a költő is csak ember. - Gyakran nincs is tudatában az alkotás pillanataiban, hogy megfelelő megfogalmazást talált: jó kérdéseket és igaz válaszokat. - A költő a tudatos és tudatalatti szintek között félúton jár, vagy ide-oda halad e szintek között. Kicsit tudós, kicsit filozófus, de leginkább elcsendesedni kész ember, - aki maga sem tudja, hogy mi a megfelelő kérdés, vagy válasz, de olykor mégis képes azokat megfogalmazni, - s többnyire maga sem tudja, hogy ez hogyan lehetséges.

Ez a költészet működésének a kulcsa. S ennek igen csekély köze van a verstanokban leírt alakzatokhoz, szabályokhoz és sémákhoz. - Ugyanakkor, amit a költő talán észre sem vesz, - de legalábbis szinte soha nem azonnal, - a vers ezen jellemzői tovább nyitják a szövegben rejlő jelentést. - Utalások ezek, amelyek feltárása a mélyebb és teljesebb megértést segítik. - Ezeket kell a verset elemző kritikusnak feltárnia. - Így a vers úgy bontható tovább, mint a fehér fény milliónyi árnyalatra.

Táncolni, vagy érthetően beszélni bárki megtanulhat, némi kézügyesség és a látvány leképezésének képessége sokakban megvan. - Sokan hallanak jól, rendelkeznek fogékonysággal a ritmika iránt. - Tehát táncos, színész, festő, szobrász és zenész sokakból lehet, s azt is meg tudjuk mondani, hogyan fejlesztheti a képességeit, s mit kell megtanulnia, hogy a készségeit jól használhassa.

De milyen készség kell ahhoz, hogy a tudatos és tudatalatti között nyelvi formába önthessünk gondolatokat?

Mivel nem tudunk olyan megtanulható ismeretet azonosítani, amely ennek az alapja lehetne, sokkal nehezebben helyettesíthető tudással a tehetség a költészetben, mint más művészeti ágakban, noha sokkal inkább felismerhető a tehetségbeli különbség, mint a művészeti iskolázottság különbségei. - Ez zavarba ejtő, mert az, hogy ennek az embernek van ilye és ilyen diplomája, annak pedig nincs, - objektív különbségnek látszik. - Ezzel szemben a tehetség nem mérhető. - Ugyanakkor mégis a tehetségbeli különbséget ismerjük fel, noha nem létezik mérőskála, amely a tehetséget számszerűsíthetné, vagy kategóriákba rendezhetné. - Ám a tehetséges zenészt hallgatjuk szívesen, a tehetséges színészt nézzük szívesen, - és így tovább. - Nem meglepő, hogy a tehetséges költő verse hat ránk a leginkább. - S most megengedően tekintsünk el attól, hogy minden művészetben vannak divatos jelenségek, olcsó, közkeletű, s aktuálisan sikeres tendenciák. - Ezeket az idő elmossa, - lépjünk hát túl rajtuk!

Milyen legyen hát a költő? - A zenész, a színész, a festő, a szobrász, a táncos tehetségére nézve tudunk szavakat találni. Kategóriákat, amelyekkel tipizálhatjuk, amelyekkel elmondhatjuk, miben kell tehetségesnek lennie. - Azt azonban furcsa lenne mondanunk, hogy "kivételes érzéke van a hexameterhez, vagy a felező nyolcashoz". - Ez nevetséges, - mert butaság is. - A zenész tehetsége kötődhet egy hangszerhez, egy műfajhoz, valami részhez, ami megfogható. - De a költészet nem nyújt ennyi egzakt kapaszkodót. - A költőnek tehát alázatosnak kell lennie és szorgalmasnak. - A költő nem mondhatja magáról, hogy ilyen, vagy olyan költő lenne. - A költő hiteles, vagy nem az. - A költőnek tudomásul kell vennie, hogy eszköztelenül alkot és anyagtalan alkotást hoz létre. - A költészet létezésé objektív módon nem bizonyítható. - A zaj és a zene között különbséget tehetünk definitív módon is. De a szöveg és a költészet közötti különbség nem fogalmazható meg pontosan. A költő tehát nem képzelheti, hogy olyan művész lenne, mint más művészek. - A költő nem rendelkezik bizonyítékokkal arra nézve, hogy ő költő volna. - A mindenkori elismerés nem jelent arra garanciát, hogy a költőre ötven, vagy száz év múlva bárki emlékszik majd. E közben tudjuk, ki az a zenészek között, akiket száz év múlva is ismerni fognak. - Ezért a költő ne gondolkodjon ezeken. Olvasson sokat és írjon sokat. S töröljön majdnem annyit, amennyit írt. - Olvasson, mert abból tanul. Nem verstani fortélyokat, hanem az igazság keresésének stációit és mélységeit, amelyet mások jártak, vagy járnak be. Írjon, de ne azért, hogy úgy szerezzen rutint, mint egy folyton próbáló zenész. Azért írjon, hogy egyre kevesebb szóval tudjon elmondani egyre többet. S azért töröljön sokat, hogy csak a legtökéletesebben megfogalmazott kérdések és válaszok maradjanak fenn a neve alatt. - A jó költő után nem sok vers marad meg, hanem jó és mély versek maradnak fenn. - S azon sem gondolkodik, hogy ő költő-e. Egyszerűen csak ír, mert hisz mást nem is tehet. - Kérdéseket keres és válaszokat, s igyekszik ezeket egyre tömörebben, egyre jobban, egyre pontosabban megfogalmazni. - Olyan egyszerűen, hogy végül már nem is kell teljes mondatokat, kerek szövegeket létrehoznia, csak leképeznie a belső monológ egyes részeit. - Hogy hogyan jön létre ez a belső monológ, s hogy hogyan lehet abból a verset kiválasztani, - nos, ez a csoda. - Nem tudjuk, hogy mi ez, vagy hogy hogyan működik, de egyesek olykor megélik. - Ők a költők. - Ezek a szövegek a versek. - Ebben nincs semmi egzakt, de valós és működik. - Erre készen állni az egyetlen, ami dolga a költőnek.