A 2012. október 12-i, első Nulladik Kötet Projekt szövegkönyve

Elhívás...

Credo ergo sum

Hiszek, tehát vagyok

Láttam a hajnal ködéből felemelkedni

a tűz három madarát

Egyetlen sugárnyi Nap

nekem is jutott

Végig lépkedek az égen

félresöpröm a fény útjából

a felhőket

A hídon

Száraz lábbal lépkedek

A zavaros víz felett.

Száraz még a szívem is,

Hallgat itt az Isten is.

Körös-körül csak sötét

Víz mossa a part kövét:

Lenn az örvény mélybe húz,

Ha megszédülsz, odahullsz!

Egyedül kell járnom itt,

Győznöm mélység árnyait.

Bűnös város

Valaki ismeri ezt a várost,

Valaki tudja a bűneit.

Valaki kihozott engem innen,

És mégis úgy érzem: nem segít.

Falait már százszor építették,

S kövenként már százszor szertehullt.

Ezernyi kövében ott a kétség,

Körülbolyong és kísért a múlt.

Valaki mégis elküldött engem,

Hogy hirdessem itt az Ő nevét!

Emeld a bűnös várost a fénybe!

Ó, jöjj el miközénk Békesség!

ÉVA

Gondold azt

Amint nehéz

Puha függönyök árnyékában

Levetkezed

Ami nem szükséges

Gondold azt

Kedves

Így szeretnélek látni

Ahogy a holdfény -

Vagy

Mikor a kád vizébe lépsz

S talpadra a víz csókot lehel

Mikor csak én láthatnálak

Akit te szeretsz

Mikor vetkezel

Gondold azt!

Mert így szeretlek

                                                     

Szoknyád harangját

Kondítja a képzelet.

Kinyíló blúzod rózsaillatát

Sodorja felém,

Látom arcodba marni

A könnyízű vad szelet,

S hogy ezer ujjával

Átölel a fény.

/ Debrecen, 1985. /

Altató

Vállamra hajlik a

Csend, s az alkony,

Fejemet én is

Válladra hajtom:

Ne menj el, kérlek

Maradj, s ma este

Fejedet te is

Vállamra hajtsd le!

Ha nem vagy itthon,

Oly nagy a bánat,

Percenként röppen

A sóhaj utánad.

Ha nem vagy itthon,

Gyötör a vágyam.

Jaj, Kedves nehogy

A szemedre hányjam!

Ha nem vagy itthon,

Kerül az álom,

Balga reménnyel

Jöttödet várom.

Ha nem vagy itthon,

Leülök csendben.

Kezedről dicsekszik

Köröttem minden.

Vállamra hajlik a

Csend, s az alkony.

Fejemet én is

Válladra hajtom.

Éva alszik

Éva alszik, álma könnyű, -

Itt pihen a vállamon.

Lélegzését, mint egy zsoltárt

Áhítattal hallgatom.

Éva alszik, - én virrasztom,

Ez a perc mindent megér!

Már egyszerre, egy ütemre

Dobban szív és lüktet vér.

Éva alszik, s ha elalszom

Álmát én is álmodom, -

S az a legszebb, ha felébred,

Akkor is ringathatom.

/ Hódmezővásárhely, 1986. /

NYÁRI ÖLELÉS

ajkad lágyan duzzadó húsát

üvegszilánkos ököllel

bezúzza majd az idő

ÉPPEN ÚGY

mint ablakomat is amelyen át

nézem amint lefoszlik rólad a

tavasz illatú kacér nevetés

ÉPPEN ÚGY

mint nevetésed és zokogásod

mely aranypénz csörgéséhez hasonló

kibomlott tarisznyából váratlanul szétszóródó

eltitkolni vágyott emlékek földrehullásához

amit már senki nem szedeget össze

ÉPPEN ÚGY

ahogy a menyasszony éjjel szakadtra táncolt cipőjét

reggel senki sem veszi fel a földről

ahogy az október végén végre hazatérő

faleveleket senki sem veszi fel a földről

ahogy kiüresedő szobám bezúzott ablakának

üvegcserepeit te sem veszed majd fel a földről

ÉPPEN ÚGY

csak pillantásommal simogatom

szárazzá vékonyodó ajkadat

és kimondatlanul álmodom majd

vissza szemedbe a régi tüzet

és kimondatlanul vágyom majd

hogy mint falomb a csendet

mint csend a szerelmet átölelj

a soha meg nem szégyenítő mozdulattal

ÉPPEN ÚGY

mint most is

 A mozdulatlan Hold.

/ Kedvesemtől két hete nem jött levél. /

A Hold ma mozdulatlan.

A kis toprongyos felhők

Nem fátyolozzák a

Máskor oly beszédes arcot, -

Mint az a félbehagyott szó,

Én is lehanyatlok.

S hallgatom, ahogy

Egykedvű munkások kopognak -

Őrjítően változatlan ritmust:

" Itt már nem jön vonat!"

Az almafa unottan fakul,

Nincs már, aki leszakítsa

Tiltott gyümölcsét,

Az életet számomra…

A távíródrótok

A szélben végszavaznak,

S talán elviszik ezt

A furcsa sóhajt hozzád.

Talán megérted,

Talán válaszolsz is,

Mert sorsomnak

El kell már dőlnie,

S meg kell mozdulnia

A Holdnak.

A ruhátlanság dicsérete

Az éden békéje

Nyugszik meleg szobánkban.

Átölelve, ringatva

Dúdol a csönd füleinkbe

Kimondhatatlan, szép beszédeket.

Fejemet kebledre hajtom,

S e szívdobbanásban

Egyre jobban megértjük,

Milyen szép, hogy együtt öregszünk meg,

Hogy együtt fiatalodunk hozzá

Az örökkévalóhoz.

Most

Mint suttogás pince mélyén,

Olyan bennem a szerelem.

Lehajtott fejjel, zsebre gyűrten

Csak áll és vár, és nem gyújt villanyt.

Csak áll és vár, és végül riadtan

Eszmél: Átbukott a semmibe.

Még kapaszkodnék valamibe!

Nincs több lélegzet! Áramszünet.

A szakadék mélyén folyó,

Fölötte semmi: csend és zuhanás.

Zuhanunk fölfelé, föl egyre:

Kifeszít ez a látomás!

HIT

Hogy hinni tudjam

Olyan a csönd bennem,

Mintha nem is lennél,

Mintha engemet is

Nemlévővé tennél.

Félek Rád fölnézni,

S találkozni Veled,

Rettegéssel várom

Felém nyújtott Kezed.

Add, hogy hinni tudjam,

Amit sose hittem,

Azt, hogy Tiéd vagyok,

S Te vagy, Örök Isten!

A rög halott

Iker vers

Lásd, a rög halott.

Mélyét roppant fagy

Szakasztja, zúzza,

Mint büszke sziklaszálat

Önterhe súlya.

Kívül hideg sár

Verejték lágyítja,

Míg megszűnik lenni

Mi volt…

Mégis,

Az áldott nap sugara

Benne új csíra életét

Fakasztja,

Hogy majd büszkén emelje

Magvait nyáron át

Magasba.

Habár a rög halott.

Látod, rög vagyok.

Roppant lelkem fagy

Szakasztja, zúzza,

Mint málló parti szirtet

Viharok súlya.

Végül sárhideg

Verejték lágyít el,

Félelem szorítja

Szívem…

Mégis,

Az áldás napsugara

Bennem új élet csíráját

Fakasztja,

Hogy majd bátran emeljem

Szent nevét örökké

Magasba.

Lásd, csak a rög halott.

Istent akartam

Istent akartam, - Istent elérni végül!

Rossz Bábelem is ezért épül,

S ezért hullok a mélybe,

Ha a sorsom vele végleg kibékül.

Jesuah

Mint fény az éjben, úgy jön el.

Ha távol vagy is, Ő közel.

Ember, s Isten benne egy:

Célod lesz, nem végzeted.

2007. 11. 06.

Lehajtott fejjel

Lehajtott fejjel, porba sújtva,

Azt látom csak,

Mit ír a Mester ujja,

Míg a kövek mind lehullnak

Vádlóim kezéből

A porba.

Ikarosz

A régi orgona

Mint kamasz álmaimnak

Érett asszonya,

Állt egy karzaton

A régi orgona.

Szélládája rongyos,

Ódon bálruha.

Kopott politúrján

Por a cicoma.

Vártam égi nászra,

Hogy zengjen fel dalom,

E kedves hölgy testéből

A régi karzaton.

Körbe-körbe

Mellettem élsz, nem velem,

Megrettent a félelem.

Könnyű, kacér táncot jársz,

Mosolyt, tapsot mástól vársz.

Mint a bögre polcodon,

Kéznél vagyok, jól tudom.

Utánam nyúlsz, ott vagyok,

Mint a majdnem elhagyott.

Nem ilyennek akartam!

Tíz körömmel kapartam

Véresre a lelkemet,

Betölteni kedvedet.

Ott a cél, én itt vagyok.

Körbe-körbe táncolod,

Mint lepke a gyertyafényt:

Magát pusztító reményt.

2007. 01. 12.

Fakó pergamen

A napfény nem perzsel,

Csak simogat,

Megcirógatja a

Kacér lányokat.

A blúzokat kicsit

Kigombolja,

A térdet s a combokat

Csókolja.

A füledbe súg,

A lágy pihét

A tarkódon

Megsimítja,

A buja vágyat

A lelkedbe oltja.

A fák alatt, ha

Sétára indulsz,

A selyem fűben

Bronz-arany

Levelek zörögnek.

Ölelni kell,

Hosszan és forrón,

Míg tart az éjjel.

S míg megvénülünk,

Szerelmes könyv lesz

Bőrünk is, fakó

Pergamenével.

2006. 09. 27.

A fázó bohóc

Komor felhők mögött bújsz,

Borongó őszbe burkolózol,

S eged alatt fogvacogva

Várok valami jóra…

Miért bújsz komor felhők mögé?

Fényedet mért feded el előlem?

Miért fosztasz meg melegedtől?

Miért élsz idegenül tőlem?

Hisz életünk dele ez az idő!

Most kellene a tomboló fény,

A kéj, a nap s az éj szenvedélye,

Hiába, nincs esély mégse…

Majd eljő az ősz, a valódi,

S lesz lassú és sok idő,

A mostani bajokat bánni,

E hamis őszt bánni…

Komor felhők mögött bújsz,

Borongó őszbe burkolózol,

S talán nem is gondolsz már semmit

Rólam, a fázó bohócról.

Ikarosz sört kíván

Mint földre zuhant géniusz,

A számban híg iszappal,

A repülésről álmodok,

De sarad lent marasztal.

A napba szállnék boldogan,

Az indigókék égen.

S ha megperzselné testemet,

Nem bánnám meg mégsem.

Mint féltve óvó Daidalosz,

Porban, sárban tartasz,

Tépet, csapzott szárnyamhoz

Tollat nem ragasztasz.

A felhők fölött szárnyalok.

De hisz, ez csak álom.

Bonts még egy sört, Kedvesem!

A többit úgyse bánom.

2006. 06. 26.

Férfikor...

Mindentől elveszetten.

Anyám, ki kétszer elvetéltél,

Tagadd ki konok nagy fiad!

Keresem értelmét a létnek:

A sírom lesz e pillanat.

S kopjafám lesz a régi kórság,

Hazugság, végre elcsitulj!

Elmúlt hitemnek estharmatja

Fakó-gyöngy szívemre hullj!

Egyetlen cseppnyi magzatvízben

Fuldokol rég az öntudat:

Akár a könny, olyan a tenger,

Ami felold és befogad.

Mégis, mindentől elveszetten

Kapaszkodnék egy szóba csak:

Köpenyem lesz majd foltozottabb

És a halálom igazabb.

Jövevény vers

A szavak eltékozoltan

hevernek szanaszét

a szőnyegtelen szobában.

A porszemcsék lomhán

rátelepednek

a feltekert érzelmekre.

Itt már semmi sem változik.

Apám szigorú képe a falon

vidéki fényképészre vall.

Néhány megfakult,

foszló terítőn anyám

kezének nyoma még.

Ő hímezte,

ő varrta.

Ő terítette fel mind,

mielőtt elment.

Jövevény vagyok itt,

mint ez a vers is.

Ez már nem otthonom.

Szorongó megilletődöttséggel áll

a fénytelen szoba.

Itt már régen nem szóltak hangosan.

A szikkadó deszkájú ajtó

komor nyílása néz.

Ezért megyek el végül.

S bezárom az ajtót.

S a kulcsot eldobom.

1985.

Álommadár

1.

fekete holló

rebben az ágról

szakadtas köd száll

foszlik a fákról

2.

szakadtas ködből

szakadtas égen

repül a holló

álmom szemében

3.

gyöngyszemű holló

lobog az égen

hiába hívom

el sosem érem

Adj még esélyt!

Szeretlek! Ne nézz a fegyverekre!

Szeretlek! Ne nézd a vért!

Lásd, a hetedik ajtó is nyitva!

Szeretlek! Adj még esélyt!

/ Hódmezővásárhely, 1986. /

Hogy mondjam el?

Gyönyörű szép!

Gyönyörű szép,

Hogy ronggyá foszlott a mennybolt.

Megfogható,

Megfogható,

Mi azelőtt messzeség volt.

Tenyeremen,

Tenyeremen,

Nézd, mintha a véred volna!

Hogy mondjam el?

Hogy mondjam el? -

Az arcomra könnyed folyna.

Hogy ne kelljen ölni

Ily nagyon nem vágyott még

Ölelni senki!

Nincs mit eltagadnom.

A vonatzötyögésbe már

Beledúdol a hangod,

-          Vagy csak a szél fúj…

Odakinn, az ablakon túl

Vágtat az erdő,

Loholnak az álmok,

Törnek a semmibe veszni:

Taníts meg ölelni, hogy

Ne kelljen ölni.

Reggel

Hátrafelé tűnnek a fák,

Elenyésznek.

Érzéseim szürkék, kuszák,

Nem egészek.

Szél kavarta hó hull sárba,

Híg latyakba,

Emlékekből józanodok

Undorodva.

Varjak szállnak ködből-ködbe,

Egyre többen.

Nyitott szárnnyal földre hullnak

Eltűnőben.

Álomtalanul

Ez a hideg éj

Az utolsó talán

Holnap már

Kopottas felnőttségünk

Szótalan komolyságával ölelünk

Mintha kötelesség volna

Az ölelés

És a halál

1986.

Holnap is felragyog

November mocska már
Messze jár.
December, - bölcs ember,
Béke vár…

Napfényben fürdik a
Hóhatár,
Nem fúj szél, könnyű toll
A madár.

Szobámban kályha áll,
Tűz lobog.
Szikrák közt táncoló
Angyalok.

Harang zúg, messze a
Domb mögül,
Hívása illatként
Vesz körül.

Nincs idő, nincs tér már,
Csak csodák, -
Szótlanul elköltött
Vacsorák.

Kályhámban tűz lobog,
Duruzsol.
Mint a tűz, elalszom
Valahol.

Holnap is felragyog
Majd a nap.
Nyomom se leled a
Hó alatt.

Nem én vagyok

Az, aki lehetnék

Még nem voltam sosem.

Törött mozaik,

Fakóvá szürkült

Nem egész

Az életem.

Mint kocsmakövön

Poshadó sörszagú

Sárban,

Hamisan, gagyisan

Csillanó szilánknyi

Fény.

A remény

Nem én vagyok,

De bennem él,

S egyre egészebb leszek,

Ahogy egyre meghalok.

Már

Nem én vagyok.

Budapest, 2000. 06. 08.

 

Pilinszky Emlékére

A lelkemet ezer heg borítja,
Barázdát szánt rajtam az idő.
A valót a léttől a pillanat fosztja,
S bennem a csend száz szava nő.

 

Hallali

Kirándulás

Házak közt kanyargó utakon,

Városból vidáman kioson.

Szívében füttyel, de csendesen,

Borostás arccal is kedvesen.

Egy céllal baktat sok városi,

Legyen ma városon kívüli.

Erdőbe érve, hol „Hallali!”,

S madárdal csendjét is hallani.

Holnaptól újra csak robotol,

Képzeli, kirándul valahol,

…

Itt, e helyen…

Verejték patakzott testemen,

Bár voltam, voltaképp meztelen.

Pulzusom növelte kedvesem,

Csoda jó dolgokat tett velem…

Jelek közt

Jelek közt járunk, és elhiszem,

Jeltelen sehova érkezem.

Volna még út, ami jeltelen…

Szabadabb lehetnék, úgy hiszem.

Egyszer majd nem lesz hús lelkemen,

Sírom is hadd legyen jeltelen.

Igazi

Sorsok közt kanyargó végtelen.

Álom csak élted, és életem.

Gyomromat bánthatja valami,

Jobb álmot volna jó álmodni.

Szívünkben füttyel, de csendesen,

Egy céllal baktatunk, Kedvesem!

Lehessünk valamin kívüli,

Szökevény szívvel merj játszani!

Sodró szélzúgásban hallani:

Szökött szívekben a dal, ami

Elmondja, azt, hogy van valami,

Igazi! Igazi! Igazi!

Kikiáltó

1.

A kertek alatt,

Hol róka oson

Éjjeli portyán,

S farkast képzelsz

Méla toportyán,

Hol akáctövises garádics

A vándort próbáló grádics,

Ott oson, akár az árnyék,

A nem várt, s nem kívánt ajándék,

Kire szégyenét testálja minden,

Kinek jövője, reménye nincsen,

A véletlen, legkisebb gyermek. –

…

Bús lelkében tátongó vermek.

Önmagát temetné mélyükre folyton,

Csak hogy az űzöttség ideje fogyjon.

2.

Jó Balázs, jó ember,

Vénnek is árva.

Maga is dülöngél,

Csálé a háza.

Vénséges díszsapkát

Nyomott fejébe,

Szarukürt, pergődob

Van a kezébe^,

„Közhírré tétetik” –

Kiáltja újra,

Hogy hangját az utca,

A falu meghallja.

Jó Balázs elment már,

A háza is térden, -

Borízű szavait

Hallani vélem.

Ki tudja, hol van

A kűrt, meg a sapka?

Ránk csak a múló

Emléket hagyta.

3.

Parázzsal érintve százszor a lelkem,

Szavadat Istenem, szívembe rejtem.

Űzött is, megvert is voltam – ezerszer.

Hadd szóljam igédet még ezeregyszer!

Véges a végtelent be nem járhatja,

Száz lakat szavadat be nem zárhatja.

Én viszem szavadat? – Szavad visz engem?

Mindegy, míg szavaddal tovább kell mennem.

Nevem sincs, arcom sincs, - senkivé lettem.

Osonó árnyék az éjjeli csendben.

„Közhírré tétetik” – fény a sötétben.

Nagy tüzet hordozok, s nem látszom mégsem.

Ajánlás

Szavak, gondolatok, töredékek…

Félbehagyott katedrális

Szavaim boltíveiből,

Az igazság szikláinak hitt

Roskatag támpillérek.

Egy percre megállsz,

Ahogy én is, -

S fantáziánk építi föl

Soha nem volt díszes falait,

-          A feledésnek.

1994. 11. 18.

Olajütő

Mikor már szétfoszlott mindenem,

Ideje megvallanom hitem…

Akár a mag olajütőben,

A testem és lelkem összetörten.

Mint a szúrós kávézacc,

Vékony bőrömhöz

Tapadnak alvadt vérrögök, -

A gondolatok, az álmok:

Börtönök.

Mint féreg, vagyok

Temetve a magam gyökerére,

Rágva a mocskos földet,

Magam zabálva gyökértelenné,

Hogy kijussak a fényre,

Hogy jusson hitre és reményre,

Hogy jussom legyen szebb remény,

Hogy még akarjak élni,

A gilisztalét peremén.

Zsigereim elsorvadtak.

Idegeim: zsibbadt bog.

Nem is tudom elmondani,

Milyen árva, csüggedt

És fáradt vagyok.

Kudarc ez.

Körmöm, ha nőtt,

Magamba vájtam.

Halántékomba tört fogam,

Gyermekded lelkemre tőrt fogtam,

S a csenddel kiabáltam.

Nem lenni jó!

Lenne bár részem a semmi!

Kívül téren és időn,

Hol nem lesz, s nem volt:

Lenni.

Mert olajütő a lét,

S benne csírátlan mag vagyok.

Ha szűrik is szivárgó életem,

Keserű és agg vagyok.

Ideje hitem megvallanom,

Mikor már mindenem szétfoszlott…

Vastüdő

A tér, - idő,

Mint vastüdő,

Gúzsba kötve éltet.

A pillanat,

Mi fogva tart,

Sejtteti a véget.

A világom

Nem ismerem.

A csalfa, tompa érzék,

Mint nyálkás, sekély pocsolya

Elmossa a fényét.

Egy pont csupán,

Egy pillanat, -

Ha volna múlhatatlan,

Nem volna e romló testben

lelkem nyughatatlan.

A világot csak képzelem, -

S mint álom gyűrött reggel,

Szilánkokra robban szét,

Ha szól az égi vekker.

2008. 09. 04.

Kitörlődöm

Mennyi ócska nap mögöttem,
Mennyi gyűlölt pillanat.
Vádlóm, s bírám egy az egyben,
Akár a sziámiak.

Vádlóm, s bírám egy az egyben,
Bennük láthatod magad.
Sodródom és kitörlődöm,
Rólam semmi nem marad.

Sodródom és kitörlődöm,
Bennem semmi nem marad.
Mennyi ócska nap mögöttem,
Mennyi gyűlölt pillanat…

A nyúl üregében

A nyúl üregében,

Egy pontba sűrűsödött,

Időben és térben

Létem,

A nemlétben.

Szociális monodráma,

A lelkem is elzabrálva.

Minden mindegy.

Mindegy minden.

Szállnék, de már

Szárnyam sincsen.

Szólnék, de már

Szavam nincsen.

S kihez szólna?

Miről szólna?

Miért szólna?

Semmibe ért már

A minden.

2010-02-26.

Megmosdani volna jó

Megmosdani volna jó!

Míg sül a lágy, meleg cipó,

Ünneplőbe felöltözni,

Udvart, utcát felsöpörni,

Májusi napfényre derülni,

Komótosan mendegélni,

Zúgó harang tornyát nézni,

Isten mosolyában élni.

Megmosdani volna jó,

Munka porát letörölni,

Kint hagyni a sáros göncöt,

Lerúgni, mint nyirkos göröngyöt,

Illatos kádban ázni csendben,

Cabernet Sauvignont kortyolni közben,

Lágy, feszes léptű kedves köröttem,

Örömmel csacsog, mert végre megjöttem.

Megmosdani volna jó,

Úrvacsorás, áhítati csendben,

Megkopott templomi kupával kezemben,

Számban falatka keserű kenyérrel,

Állni az Úr előtt remegő térddel,

Érezni azt, hogy kegyelem önt el,

Hagyni, hogy két szemem megteljen könnyel,

S komoly léptekkel, akár a holdon,

Tudni és érezni, hogy terhem nem hordom.

Megmosdani volna jó,

Újra gyermeknek lenni…

…

Így mosdatnak majd meg,

Ha elmúlt a semmi,

Ha testem csak múló, málló anyag lesz,

A kegyelem Istennél

Tán rólam is hitet tesz.

Mint kavics

Mondd, hol van ő?

Mondd, hol van ő,

Aki álmot lát?

Felhők sorából

Költi szép honát.

Fehér arany,

Kócos szőkeség,                                     

Maszatos arcú

Vézna semmiség.

Óh, hol van ő?

Alszik legbelül.

Sötét ég alatt

Felhőkön repül.

Teknősbéka

Mint hátán fekvő teknősbéka,

Én magam is úgy vagyok:

Célja vesztett lábaimmal

Úttalanul futhatok.

Halál motoz álmaimban,

Ágyam puszta és hideg.

Kusza bogba gabalyodik

Testemben a sok ideg.

Istenhez, ha kiáltanék, -

Mit mondanék? – Nincs szavam.

Szemcsés ködbe kunkorodik

Minden képzelt tévutam.

Mégis hiszem, - makacs hittel, -

Tán, az életem felén,

Hogy a fényben talpra állít,

S utat, - célt még hoz elém.

Alkonyi árnyék

Nem vagyok más,

-         alkonyi árnyék,

hangoskodó lepkeszárny.

Egy válasz vagyok,

egy csöpp bizonyosság,

de jaj, a kérdés talány.

Dunaparti sorok

A parton ülve elmerengek.

Múló létem, ünnepellek!

Ezer álmot visz a víz,

A számban édes, rozsda íz.

Csillámlik a víztükör,

Hamis fénnyel tündököl…

Elmerültek álmaim

A víz, akár a csiga teste,

Lomha, nyúlós és hideg.

Oly bágyatag, mint törött íjjon

A petyhüdt, lelógó ideg.

Így folyik el minden. Ráérős

Férgek martaléka lesz

Az életem, - mint régi konzerv,

Mit lemondón szemétre vetsz.

A Duna, mint egy régi óra,

Kopott tengelyén forog.

S mint ezer évek hordaléka,

Elúszik – lásd, a holnapod.

S tavasszal könnyű lányok, lenge

Kis ruhában járnak itt.

S kacéran – szende pillantásban

Gyújtják fel a ma vágyait.

Ma én is újra erre jártam,

Öröklétnek partjain.

Sok könnyű léptű lányt csodáltam,

Míg elmerültek álmaim.

Requiem

Üveg-tiszta délután,

Lágy, kandalló fényű derengés:

Csupa bíbor, türkiz és arany,

Csupa smaragd, és sárga, és arany.

S a fogyó fényben,

A fogyó színek között

Egyre több

Bágyatag fényű arany,

És arany, és arany.

Mint ódon templomban,

A gyertyák kormától lepett

Régi szobrok és képek…

Úgy merülnek föl

E novemberi délutánban

A széthulló emlékek.

Requiem ez,

Pompás fény-szimfónia,

A lehetőségekről,

Melyek nem lesznek valósággá

Soha.

Közben egykedvű buszunk

Lankás dombok közt halad.

S elfoszlanak a dombok is,

S a kápráztató fények

A felhők alján kihunynak.

Alagút ez,

Az út menti fák, meg a reflektor fénye,

S a hátunkra kapaszkodó sötétben

A sofőr cigarettavégének

Szikrázó zuhanása

A végbe.

Végül mindent elnyel a tél.

A tó tükrén, észrevétlen

Halszem-merevvé dermed

A holdfény.

Csendes

És mozdulatlan,

És végleges minden.

S ha új tavaszban

Mossa lábát

Az Isten,

Nem leszek

Sem én,

Sem az emlékem.

Elhamvadó fergeteg

Mint élősködő testemben,
Költő él a lelkemben.
Vérem szívja, - viszketeg.
Gyűlölném, de nem lehet.

Magam vagyok, fúj a szél,
Lelkemben a csend zenél.
S bár szótár erről mit se szól,
A szív egy szóval válaszol.

Mint egy pogány ravatal,
Máglya-fává lesz a dal.
Lángjában a lelkem ég,
Korom lepte már az ég.

Mint kedves, szép arc, kisimul,
Fellegéből eső hull:
Elhamvadó fergeteg,
Leszek lágy emlékezet.

2008. 04. 26.

Mint kavics

Ha egy régi házban jársz,

Hol málló falak állnak,

Füleld a suttogást!

A múlt üzen a mának.

Mint föld mélyén kövülve,

A hajdan elmúlt élet,

A falak közt csapongnak

A rég hangzott beszédek.

Hol fal állt, helyén csak rom.

Sok-sok leomlott orom,

S kidőlt kapu szárnya, -

Tán egy új szóra vár ma.

De lám, szavam csak dadog,

Botló, torzó mondatok,

Mit el nem mondhatok,

Életre, rút halálra

Űznek, - kiszemelt vadként,

Hogy elmondjam, gagyogjam,

Szentül és őrültként,

Nyúzva, ölve önmagam:

Leszek rom, múló anyag.

Megárad és elapad

Az idő, - vad folyó,

S mint kavics, formálódik

Mélyén a szó…

A mindenség porondján

A költő: tékozló koldus,

Az idő más úton jár. Fuss!

A mindenség porondján, mint gyermek,

Ki küllőtlen karikát kerget.

A szabadság: töretlen béklyó.

A mondat körbeér. Végszó,

Az nincs! De jó és igaz, lehet!

Lelkedből, lelkedben azt kergeted!

2009. 08. 30.

Csend

Megöl.

Megszül.

Megfélemlít.

Megvigasztal.

Ő a kenyér és

Ő az asztal.

Ő a kés,

Hogy ölj,

Hogy éltess.

Ő a béke,

Hogy élhess,

Hogy alhass,

Hogy halhass.

2009. január 19.