A boldog nő

Nincs bökkenő,
A boldog nőnek lelke röppenő,
S bár lenge Ő,
A gyengesége teremtő erő.

A hódolat,
Mi benned buzgó árként felfakad, -
A balga kín,
Csak egyre űz szeszélyek útjain.

Lásd, kába vagy!
Hogy törje össze kristály-gondodat,
S teremtse Ő:
Vágyod kezéből újult sorsodat.

Ha könnye hull,
Ha boldog sóhaj súg ma válaszul,
Csak benne élsz,
S már senki, - semmi többet nem remélsz.

Nincs bökkenő.
Szerelmes vágy bilincse: éltető.
A sorsod Ő,
A mindenséggel bíró, Drága Nő.

(A "lelke röppenő" szókapcsolat eredetileg Lajtai Gábor, "Sóra nincs idő" című költeményében szerepel. Tudtával, s engedélyével használtam fel.)

Mint kavics

Ha egy régi házban jársz,
Hol málló falak állnak,
Füleld a suttogást!
A múlt üzen a mának.

Mint föld mélyén kövülve
A hajdan elmúlt élet,
A falak közt csapongnak
A rég hangzott beszédek.

Hol fal állt, helyén csak rom.
Sok-sok leomlott orom,
S kidőlt kapu szárnya, -
Tán egy új szóra vár ma.

De lám, szavam csak dadog.
Botló, torzó mondatok,
Mit el nem mondhatok,
Életre, rút halálra

Űznek, - kiszemelt vadként,
Hogy elmondjam, gagyogjam,
Szentül és őrültként,
Nyúzva, ölve önmagam:

Leszek rom. Múló anyag.
Megárad és elapad
Az idő, - vad folyó,
S mint kavics, formálódik

Mélyén a szó...

Technikai információk

Kedves Olvasó!

Az elmúlt években sokaknak mondtam, hogy a tollforgató ember legfontosabb eszköze: a radír. - Ez persze képtelenség, hiszen a ceruzával írt sorok törlésére szolgál a dörzsgumi. - De a tartalma igaz: aki ír, annak újra és újra mérlegre kell tennie sorait, s rideg fegyelemmel törölni azokat, amelyek nem érik el a kívánt értéket. - Persze, ez a "kívánt érték" a legnehezebben meghatározható fogalmak közé tartozik. Számomra a kommunikációban betöltött funkció a mérvadó. - Sokaknak beszéltem erről, de az elmúlt években a saját írásaim tekintetében kevéssé gyakoroltam. Most elkezdem. - Az e felületen közölt írásokat elkezdem megváltoztatni.

A ruhátlanság dícsérete

Az éden békéje


Nyugszik meleg szobánkban.

Átölelve, ringatva

Dúdol a csönd füleinkbe

Kimondhatatlan, szép beszédeket.

Fejemet kebledre hajtom,

S e szívdobbanásban
Egyre jobban megértjük,

Milyen szép, hogy együtt öregszünk meg,

Hogy együtt fiatalodunk hozzá

Az örökkévalóhoz.

A valón túlról

Földet mér szelíden
Az időtlen Teremtő.
Szívedben a bánat
Egyre-másra csak nő.

Élni kell, mert élni
egyszeri. Nem egyszerű.
Céljaid ellopják.
Nincs derű! Keserű

nedveid mind a Földé.
Fényre virágzó erdő
él belőle. Békén
benned csak a bú nő.

Gyökértelen lélek!
Nincs célod! Nem éred el!
Hiába élsz, s vergődsz,
A valón is túlról

A nem konkrét...
Csak Ő felel

Demjánt idézzük...

http://alfoldielet.wordpress.com/2011/05/03/demjan-sandor-a-muveszetre-semmi-szukseg/

Az első hóeséséig

Lábam alatt zörgő avar,

S mint borosta gondatlan férfiarcon,

Dacos fű mutogat zölden az égre.

Csak néhány madár szól,

Csend van és béke…

Szelíd moraj a távoli út.

Köröttem öles fák,

S azon túl a Duna:

Csendes és örök lomhaság.

Senki sem rohan,

Álmok libegnek,

Áttetsző pille szárny

Hordozza könnyű terhük.

Szemben kis sziget.

Oda lenne jó menekülni,

E partot láttad már te is.

Ültél e karcsú lábú padon,

S nézted, hogy úszik el

A milliárdnyi csepp egésze,

Mely azonos, s nem ugyanaz mégse.

Még kérdésünk sincs,

S a választ keressük.

Nincs békénk.

A fegyver hallgat,

A kamat öl.

Hazugságok, intrikák,

És a butaság otromba kultusza…

Mennem kell. – Hová is?

Már minden út kusza.

De itt a fák még őrzik

Sápadt lombjukat, -

Ahogy lehull egy-egy levél,

Úgy bomlik szálaira a tudat.

S mint megkésett ökörnyál

Az őszi szélben,

A víz fölött lebeg…

Nem érek partot én sem.

Béke van.

Varjú károg.

S a padon ülve

Úgy tűnök el,

Mint fixálatlan kép

Régi fotópapíron.

Nem marad más,

Csak egy árnyék,

Az első hóesésig.

Zebegény, 2010. 10. 13.